Sokan azt hiszik, hogy külföldön könnyebb. Hogy ha az ember összecsomagol majd, hátrahagyja a régi életét, a családját és a barátait, akkor minden gondja magától megoldódik. Pedig amikor az ember elindul egy új országba, a bőröndjében nemcsak a ruhái lapulnak. Ott vannak a félelmek, a szorongások, az aggodalmak is és minden, amit hoz magával a régi életéből. Ezek nem maradnak a határnál – velünk jönnek, és sokszor még élesebben mutatják meg magukat idegen földön.
Magyarként külföldön élni azt jelenti, hogy mindig egy kicsit két világ között rekedünk. Hiába tanuljuk meg a nyelvet, hiába beszélünk egyre jobban, hiába kapunk papírt vagy akár állampolgárságot: belül sokszor ott a gondolat, hogy „én nem biztos, hogy mindig ide fogok tartozni.” És ha hazamegyünk, ott sem találjuk magunkat már otthon teljesen. Magyarország közben változott míg mi kint élünk: az utcák, a boltok, a parkok, az emberek arca. Mi magunk is változunk, felvesszük az új ország életstílusát, gondolkodásmódját, beszédformáit és amikor hazaérünk, már nem ugyanaz az ember tér vissza, mint aki egykor elindult.
Miközben rendre arra vágyunk, hogy hazatérjünk és a kedvenc kis boltunkat, kedvenc helyeinket meglátogatva megnyugvást találjunk, azt vesszük észre, hogy már minden megváltozott. Rájövünk arra szép lassan, hogy már semmi sem a régi. Így szinte csalódásként éljük meg azt, hogy a haza vágyódásunk, már csak az emlékeinkbe való kapaszkodás. Így rekedünk szépen lassan a két világ közé. Olyan helyre vágyunk haza, ami régen a mi kis otthonunkat jelentette. De mára már megváltozott. Így újra visszavágyunk emiatt a csalódás miatt a megszokott életünkbe külföldre.
Sokszor megkapjuk, mi külföldi magyarok, azt a mondatot: „de hát te mentél el.”
Ez az otthon maradtak részéről gyakran olyan könnyű magyarázat, amivel lezárják a beszélgetést és mintha ezzel a felelősséget is teljesen ránk tennék. Hiszen mi választottuk, mi döntöttünk, akkor viseljük is a következményeit. Csakhogy a valóság mindig árnyaltabb.
Az otthon élők sokszor nem tudják, hogy a külföldi lét teljesen más. Nem érzik, mit jelent beilleszkedni egy idegen országba, új rendszert, új szokásokat, új nyelvi fordulatokat tanulni. Nem tudják, mit jelent, ha egy felhúzott szemöldök, egy szleng, vagy egy félmondat más súllyal csapódik le, mint otthon. Nem tudják, mit jelent idegen környezetben megélni egy rasszizmusba bújtatott beszólást és azt csendben feldolgozni – sokszor segítség nélkül.
Ez nem rosszabb vagy jobb, mint otthon élni, egyszerűen más.
Az is nehéz, hogy az évek alatt a család és a barátok lassan lemorzsolódnak az ember körül. Nem rosszindulatból, hanem mert nem tudnak részt venni a mindennapjainkban. Nem látják, hogyan dolgozunk, hogyan élünk, mivel küzdünk. És van, aki nem is akar szembesülni azzal a sokszínűséggel, azzal a mássággal, ami a külföldi élet része. Így hát marad a közhely: „de hát te mentél el.” Ez a mondat azonban sokszor jobban fáj, mint gondolnánk, mert belül valóban ott a tudat: igen, mi mentünk el, de ez nem jelenti azt, hogy minden könnyű lenne.
Otthonról sokan azt gondolják, hogy nekünk jó és egyszerű az életünk, mert külföldön élünk. De a magányérzés itt sokkal mélyebb, mint Magyarországon. Más otthon magányosnak lenni, ahol tudjuk, hogy a család vagy a barát egy városban vagy csak egy városnyira van és bármikor megkereshetjük. És más az, amikor egy egész ország, sőt egy egész földrész választ el bennünket. Ez a magány sokkal nehezebb és sokkal élesebb. Külföldi magyarként nehezebben kapcsolódunk másokhoz, sokszor még egymáshoz is. Nem mindig találjuk meg a megértést sem az otthon maradtakban, sem a körülöttünk élőkben és ez a gyökértelenség érzését még jobban felerősíti.
A mindennapok idegen földön is tele vannak kihívással. Meg kell tanulni a szokásokat, szabályokat, rendszereket. Sokszor a legegyszerűbb dolgok is hatalmas akadálynak tűnnek és ott a kiszolgáltatottság érzése: egyedül kell megoldani mindent. Ehhez társul egy másfajta magány is, ami lassan, észrevétlenül marja belülről az embert. Este, amikor lehunyod a szemed, nincs kinek elmesélni a napodat és reggel újra kezdődik minden – egyedül, újra és újra. Ez az a pont, amikor sok külföldön élő magyar azt mondja: „Haza mennék.”
Nem a munka, nem az eső Angliában, hanem az az érzés, hogy a léleknek nincs igazán otthona.
Az ünnepek jelentik talán a legnagyobb próbát. Karácsonykor a fa alatt egyedül ülni – közben érkeznek az üzenetek, hogy „boldog karácsonyt”, de nem olyan, mint otthon. Nem olyan, mint az ölelés, amit attól a szerettől kaptál, akit két éve nem láttál. Nem olyan, mint amikor valaki csak benyitott hozzád, lenyomja a kilincset, és beugrik egy kávéra. Külföldön a távolság kilométerekben mérhető, de a lélekben sokkal több: hiányzik a közelség, a mindennapi apró gesztusok, amikből otthonosság születik.
Ha gyereked van, újabb dilemmákkal szembesülsz. Jó lenne, ha ott lenne egy nagymama vagy nagypapa, hogy biztonságot adjon, hogy kiegészítse azt, amit szülőként egyedül nem mindig tudsz megadni. Jó lenne, ha a gyerek úgy nőne fel, hogy hallja a nagyszülők meséit, érzi a család közelségét. De külföldön sokszor nincs ilyen háttér és fájdalmasan érezzük, hogy a gyökerek és a hagyományok nem tudnak ugyanúgy jelen lenni. Egy tál étel, amit otthon hétvégén a mama áthoz a szomszéd házból, egy tányér leves, amit megoszt a család – ezek külföldön hiányoznak, és nem pótolhatók.
Sokszor emiatt jön elő a hazaköltözés dilemmája. Hazahúz a szív, visszavágynánk a megszokott helyekre, a régi illatokra, az ismerős arcokra. De közben ott a félelem: vajon otthon meg tudnám teremteni azt az életet, amit itt felépítettem? És ott a felismerés is, hogy a külföldi lét sok szépet és jót adott. Megtanított más kultúrák színességére, rugalmasságra, nyitottságra. Sok külföldi magyar emiatt választja a köztes utat: évente pár hét Magyarországon, aztán vissza idegenbe – és máris érzi, hogy mindkét világban van valami, ami az övé, de egyik sem teljesen.
Az idő múlásával a veszteségek is még nehezebbé válnak. Amikor elmegy valaki, akit szerettünk, akivel gyerekkorunk óta kapcsolatban voltunk és mi nem tudunk ott lenni, nem tudunk elköszönni – az mély sebet hagy. A gyász így gyakran feldolgozatlan marad. Nem ölelhetjük át a családot, nem állhatunk ott a temetésen. Az érzés, hogy kimaradtunk, egy életen át elkísérhet. Ezért is olyan fontos, hogy fejlesszük a lelkiállóképességünket, gyakoroljuk az önismeretet, és megtanuljuk, hogyan lehetünk stabilak két világ között is. Mert hiába hangzik egyszerűnek a mondat, hogy „te mentél el”, a valóság ennél sokkal összetettebb, és a lelki problémák külföldön is ugyanúgy jelen vannak – sőt, sokszor még erősebben. És épp ezért van szükség arra, hogy ezekről beszéljünk, hogy kimondjuk, mi zajlik bennünk és hogy merjünk segítséget kérni, amikor egyedül már nem bírjuk.
Sokan azt hittük, hogy külföldön majd a magyar közösség lesz a kapaszkodónk. De gyakran csalódunk: magyar a magyarnak sokszor farkasa. Hallottam olyat, hogy valaki, amikor magyar szót hallott, elfordította a fejét. Máskor kihasználják egymást: kérnek pénzt, szívességet, munkát – de amikor te szorulsz segítségre, nem áll melletted senki. Ez talán az egyik legfájdalmasabb része a külföldi létnek. Mert magyarnak lenni nemcsak kultúra és származás, hanem összetartozás – és amikor ez hiányzik, az ember még gyökértelenebbnek érzi magát.
Mindezekkel együtt mégis van kiút. A külföldi lét lelki nehézségei nem legyőzhetetlenek. Meg lehet tanulni erősebbé válni, fejleszteni a lelkiállóképességet, gyakorolni az önismeretet, erősíteni az önbizalmat és elfogadni önmagunkat ebben a két világ közötti létben. Ez nem panaszkodás, hanem annak kimondása és felismerése, hogy ezek valós problémák, amelyekről beszélni kell.
Meggyőződésem, hogy igenis van rájuk megoldás, hiszen én vagyok rá az élő példa. Szembe kell nézni mindezzel és merj segítséget kérni tőlem.
Én lassan tizenöt éve élek Angliában. Láttam, tapasztaltam, átéltem sok mindent. Tudom, mit jelent, amikor valakit „letérdeltet Anglia” és tudom, milyen érzés két világ között lavírozni. Ezért hiszek abban, hogy mindig van kapaszkodó, mindig van út vissza önmagunkhoz – akár itt, akár otthon.
SoulGate aranymondat
„Lehet, hogy két világ között rekedünk mint külföldi magyar, de a szépséget és a csodát mindkét helyen megtalálhatjuk – és ettől válhatunk többé, teljesebbé.”
Ha magadra ismertél ezekben a sorokban, tudd, hogy nem vagy egyedül. Külföldi magyarként sokan hordozzuk ugyanezeket az érzéseket és kérdéseket: honvágyat, magányt, identitáskeresést, a hazaköltözés dilemmáját. Az igazi erő nem abban van, hogy elfojtjuk ezeket, hanem abban, hogy felvállaljuk őket és megtanuljuk, hogyan találjuk meg a helyünket a két világ között.
Ha úgy érzed, itt az idő, hogy te is dolgoznál ezen és te is szembesültél ezekkel a problémákkal, akkor foglalj időpontot konzultációra velem.