Az önismereti út ritkán kezdődik úgy, hogy valaki egy reggel felébred, és azt mondja: „Mostantól önfejlesztéssel szeretnék foglalkozni.”
Sokkal gyakrabban egy halk, de kitartó belső érzéssel indul. Egy szorítással. Egy feszültséggel. Egy gondolattal, ami újra és újra visszatér. Valami nem stimmel. És egy idő után már nem lehet félretenni.
A lélekben elakadt dolgok nem oldódnak meg attól, hogy nem nézünk rájuk…
Ez az a pont, amikor az ember még nem feltétlenül tudja megnevezni, mi a baja vagy a problémája, csak azt érzi, hogy változtatnia kell.
Lehet, hogy a párkapcsolatában érzi a kellemetlenséget. Lehet, hogy a családjában bukkannak fel újra és újra ugyanazok a helyzetek. Lehet, hogy egyszerűen azt tapasztalja: nincs elég belső ereje ahhoz, hogy akadályokat megoldjon, döntéseket meghozzon, helyzeteket végigvigyen.
Sokszor visszatérő minták jelennek meg, amelyek mindig ugyanoda vezetnek, és egy idő után az ember megkérdezi magától: miért történik ez velem újra és újra?
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni azt, amit mély meggyőződésből gondolok:
a lehető legnemesebb, legszebb és legfontosabb dolog az, amikor egy ember a saját lelkével kezd el foglalkozni.
Azért, mert amikor valaki rálép az önismereti útra, és felismeri, hogy ez nem egy különleges „plusz”, hanem a mindennapi működéséhez elengedhetetlen, akkor az élete fokozatosan könnyebbé válik. Nem azért, mert eltűnnek a nehézségek, hanem azért, mert másképp tud hozzájuk viszonyulni.
Sokan azt gondolják, hogy az önismeret „divat”. Valami új keletű irányzat, amivel mostanában mindenki foglalkozik. Én ezt másként látom.
Ez nem divat. Ezt szokássá kellene tenni.
Ugyanolyan természetessé, mint azt, hogy a testünkkel törődünk. Generációkon keresztül nem volt szokás a lélekkel foglalkozni. Anyáink, nagyanyáink, szüleink azt tanulták, hogy a fájdalmat el kell viselni, a traumát el kell nyomni, a nehézségeken túl kell élni. Azt hallottuk: majd elmúlik, ne bolygasd, nem kell ezzel foglalkozni.
Csakhogy ez nem jön magától.
A lélekben elcsúszott, elakadt dolgok nem rendeződnek pusztán az idő múlásával. A feldolgozatlan traumák nem oldódnak fel attól, hogy nem beszélünk róluk. Ezért tartom szinte létszükségletnek, hogy valaki a lelkével is foglalkozzon. Hogy megértse, mik azok a belső szükségletek, amelyek nélkül egyszerűen nem tud egészségesen működni.
A gyerekkor nem múlik el – csak átalakul bennünk.
Nagyon sok mindent gyerekként nem tudtunk feldolgozni. Nem volt hozzá eszközünk, szavunk, érzelmi biztonságunk. De attól még ezek a tapasztalatok bennünk maradtak.
A gyerekkorunkban megélt kapcsolatok – a szüleinkhez, családtagjainkhoz, környezetünkhöz fűződő viszonyunk – mélyen meghatározzák azt, hogyan működünk felnőttként.
A párkapcsolatainkban. A gyerekeinkkel. A családtagjainkkal. És nem utolsósorban önmagunkkal.
Ezért gondolom azt, hogy az önismerethez szorosan hozzátartozik az önszeretet is. És itt szeretnék megjegyezni egy számomra nagyon fontos mondatot, ami az egyik legfontosabb gondolat ebben a témában:
Az önismeret, önszeretet nélkül önbántalmazás is lehet.
Amíg nem értjük a saját működésünket, addig könnyen túl sokat várunk el magunktól. Elutasítjuk a saját érzéseinket. Hibáztatjuk magunkat. Vagy éppen másokra vetítjük ki mindazt, amit belül nem tudunk elrendezni. Az önismeret segít megérteni, miért reagálunk úgy, ahogy. Az önszeretet pedig abban tart meg, hogy ezt ítélkezés nélkül tudjuk megtenni. A kettő kéz a kézben jár.
Amikor valaki elindul ezen az úton, egy idő után elkezdi látni azokat a vakfoltokat, amelyeket eddig nem látott. Rájön arra, hogy nem minden „kívül” történik. És itt van az igazi fordulat: a felelősség visszakerül oda, ahová való. Önmagához.
Ez nem önhibáztatás. Ez felnőtt minőség. A felelősségvállalás azt jelenti, hogy van ráhatásom az életemre, és képes vagyok változtatni illetve kézben tartani. Egészséges esetben ez a minőség már gyerekkorban kialakul, de sokaknál sérül, és csak felnőttként, egy önismereti úton tanulják meg újra.
Az önismereti út nem könnyű. Van benne szembesülés, felismerés, fájdalom, könnyek. Van benne olyan is, hogy a környezet nem mindig támogatja a változást ezt nehány másik blog posztomban is leírtam már.
A családi rendszerek, kapcsolatok gyakran a megszokott működéshez ragaszkodnak, és amikor valaki változik, az feszültséget kelt. Ez azonban sokszor annak a jele, hogy az ember jó úton jár.
Ez az út nem arról szól, hogy tökéletessé váljunk. Hanem arról, hogy felnőjünk a saját életünkhöz. Hogy megértsük a működésünket, és egyre inkább a saját belső tengelyünkből hozzuk meg a döntéseinket.
Ezért tartom az önismeretet – és az önszeretetet – a lehető legnemesebb útnak. Mert ez az a munka, amely nemcsak egy embert, hanem kapcsolatokat, családokat, sőt generációkat is képes átalakítani.
Sokszor egészen aprónak tűnő dolgok okozzák a legnagyobb elakadást. Olyan belső feszülések, amelyekkel együtt élünk, mert „nem tűnnek elég nagynak”. Aztán idővel ezek nőnek tovább, mélyülnek el, és egy ponton már az egész életünkre hatással vannak.
- Ha nem érzed magad jól a saját bőrödben, és azt tapasztalod, hogy bizonyos dolgokon nem tudsz változtatni.
- Ha lelkileg megrekedtél, elakadtál, és nem érted, miért nem tudsz továbblépni.
- Ha a párkapcsolatodban újra és újra ugyanazok a nehézségek jelennek meg, és nem látod a megoldást.
- Ha párválasztás előtt állsz, és nem szeretnél újra ugyanabba a mintába belesétálni.
- Vagy ha úgy érzed, hogy a gyerekkorod terhei még mindig veled vannak, és kihatnak a jelenlegi életedre is.
Akkor tudd, nem vagy egyedül.
Itt vagyok, és ezen az úton kísérni tudlak. Nem kész válaszokat adok, hanem segítek megérteni a saját működésedet, hogy visszatalálj a belső tengelyedhez, és a saját erődből tudj dönteni, változtatni, továbblépni.
Ha megszólítottak ezek a gondolatok, és úgy érzed, ideje ránézni arra, ami benned zajlik, vedd fel velem a kapcsolatot.
Ez az út nem könnyű – de nem kell egyedül végigmenni rajta.
